A két szemléletmód közötti leglényegesebb eltérés a „most” és a „még nem” hozzáállás között van. Tréfás is lehetne, ha nem inkább elszomorító lenne, hogy spirituális gondolatoktól és inspiráló idézetektől nyüzsgő világunkban milyen könnyű félreérteni a "mostban" élés valódi tartalmát. Hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy élj a mában, koncentrálj a jelenre, ami nagy igazság, de ha kimarad a képből a perspektíva, ha elveszítjük a távlatot, akkor kudarcra vagyunk ítélve.

„Még nem vagyok ott”

Erről szól a tanulás. Azok, akik egy kudarccal szembesülve a „mostban” ragadnak, a sikertelenséget élik meg. Azok, akik a „még nem vagyok ott” érzését élik meg egy nehézség során, azt is tudják, hogy kellő energia befektetéssel, koncentrációval és szorgalommal elérhetik a céljukat. Tudják, hogy nagy százalékban rajtuk múlik a siker.

Tegyél bele több energiát

Ilyen egyszerű. Ha mélyen magunkba nézünk, akkor a legtöbb esetben beismerhetjük magunknak, hogy a tanulási folyamat során annyit kaptunk, amennyit belepakoltunk. Személyes példával indítok: jól emlékszem, hogy milyen keserves volt az egyetemen az angol nyelvtörténet vizsgám. Kétszer buktam meg, és sokáig szidtam a rendszert, meg a tanárt, és az angolokat, amíg eljött a pillanat, hogy most vagy leülök, és megtanulom, vagy viszlát, egyetem. Leültem, megtanultam, és ötöst írtam belőle. Nem azért, mert hirtelen elöntött a tehetség, hanem azért, mert megembereltem magamat.

De ez régen volt, úgyhogy mondok frissebb példát, ami ideális esetben arra tanít, hogy sosem késő elkezdeni. Mert lehet, hogy a 40 az új 20, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az ismerőseim úgy néztek rám, mint egy kék elefántra, amikor kitettem az első acroyoga videóimat a netre. A leghiggadtabb kommentek úgy hangzottak, hogy nahát, milyen bátor vagy; nahát, te ezt hogy mered; nahát, én erre sosem lennék képes. És mindezt úgy, hogy nem 95, csupán 39 évesen kezdtem el acroyogázni. Azóta is azt próbálom megértetni a hitetlenekkel (viccelek), hogy erre mindenki képes, aki beleteszi az idejét és energiáját. Plusz infóként megsúgom, senki sem innen kezdi:

Mindent akarok, de most azonnal

Egy kutatás szerint kineveltük a fiatal munkavállalók egy olyan generációját, amelyik egy napot sem képes túlélni valamilyen jutalom nélkül. (Szerintem ez nem csak a fiatalokra igaz, a kudarctűrő képességünk és a bátorságunk általánosan igen alacsony szinten mozog.) Miért? Állítólag egyszerű az ok: hibásan dicsérjük a gyerekeket. Amikor azt mondjuk a jól elvégzett feladat után, hogy milyen intelligens, okos vagy, ahelyett, hogy azt mondanánk, látom, mennyit dolgoztál ezért, akkor azt sugalljuk, hogy a tehetség révén érhető el az eredmény (nem a munka által). A tehetséget pedig általános felfogás szerint csak úgy kaptuk, ki többet, ki kevesebbet. Az ilyen gyerekek sikertelenség esetén azt érzik, hogy az intelligenciájukról (róluk) mondtak ítéletet, ezért menekülnek a megpróbáltatások elől. Ők azok, akik inkább ki sem próbálják az újdonságot. Így pedig nehéz az élet.

Ha az erőfeszítést emelnénk ki, a befektetett munkát, akkor arra tanítanánk, hogy képességeinket mi magunk fejlesztjük, tehát felelősségre nevelnénk. És ha még azt is elmondanánk, hogy nem minden jön össze, és ez is rendben van, akkor lenne igazi Kánaán.

Ezen a diagrammon az látszik, hogy a képességek és a kihívások hogyan hatnak egymásra. Relaxált állapotban vagyunk például, ha alacsonyak a kihívások, és magas képességekkel rendelkezünk egy adott szituációban. Ugyanakkor idegessé tesz, ha nagy a kihívás, és kevés hozzá a képességünk. Ha fejlesztjük a képességeinket, akkor a kihívások jó érzéssel töltenek el. A képességek fejlesztéséhez azonban gyakran szemléletmódot kell váltanunk, és belemerülni a "még nem"-be.

Tanárok képzése

Nemrég végeztem el egy nemzetközi oklevelet adó képzést. Az AcroYoga International tanárképzésén a következő alapmondatot hallottuk először: sikertelenség esetén a bűvös szó, még nem (not yet). Az acroyoga tanulóknak (is) azt kell megérteniük, hogy a tanulás egy folyamat, méghozzá sosem lineáris, vannak benne lassabb szakaszok, látszólagos megtorpanások, visszaesések. De mindez rendben van, mert az agyunk így működik, így dolgozzuk fel és építjük be az információkat. Az erőfeszítés, a próbálkozás, a hibázás tehát nemhogy kihagyhatatlan, hanem egyenesen szükséges is a tanuláshoz. A tanárképzés fő eleme kellene hogy legyen ez a szemlélet.

Érdekes látni az óráinkon, hogy sok felnőttnek mennyivel nehezebb megélnie a sikertelenséget, pontosabban fogalmazva azt a helyzetet, amikor egy mozdulat, átkötés, póz nem azonnal lesz meg, és hogy ez a szemléletmód egy biztonságos, elfogadó környezetben milyen gyorsan alakul bátorsággá és kezdeményezőkészséggé. Az, hogy a tanár mit kommunikál a hibákkal kapcsolatban, meghatározza a tanulási folyamat eredményét.

Szerencsére a legtöbb esetben sikeresen biztatunk, és a hozzánk járók többségén nagyobb kitartást, több erőfeszítést, elkötelezettséget, aktívabb és hosszabb ideig tartó próbálkozást tapasztalunk.

A szemléletmód megváltoztatása ugyanúgy időigényes folyamat, mint bármilyen más képesség megszerzése. Türelmet, önmagunkkal szemben némi objektivitást, és önismeretet igényel. Első körben annyit, hogy észrevegyük a „most” működését, és nyugtassuk meg magunkat, hogy a járást is hónapokig tanultuk kiskorunkban.

A gondolkodásmódunk is tanult

Minden alkalommal, amikor egy kicsit is kilépsz a megszokott gondolkodási sémából, az idegsejtjeid új, erősebb kapcsolatokat hoznak létre, fejlődik a megküzdési stratégiád, és közelebb kerülsz a vágyott képesség elsajátításához. Szélesebb lesz a látóköröd, kiegyensúlyozottabb, és igen, boldogabb leszel.

A szemléletmód megváltozása ebben az esetben magával vonja annak megértését és alkalmazását, hogy a sikerhez erőfeszítés szükséges. Befektetett energia. Kudarcok. Okulás. Néha kényelmetlenségek, és rossz érzések. Mert a világ nem a mi kényelmünkre lett kitalálva, és nem azért, hogy jól érezzük magunkat. A világ „csak” van. És benne mi eldönthetjük, hogy mennyit töltünk bele, mire koncentrálunk, és hogyan gazdálkodunk az itt töltött idővel. Készen semmit sem kapunk.