A lányom a napokban lett 18 éves. Azt hittem, hogy ez a dátum semmit sem változtat meg, de nem volt igazam. Olyan ez, mint a házasságkötés, azt hisszük, hogy egy papírtól aztán minden marad a régiben, pedig dehogy.
itt még kicsi, és kezesbárány (ja nem, sosem volt az)
Nem voltam erre felkészülve. Mármint arra a változásra, ami elindult bennem. Nem kell itt semmilyen égbekiáltóan nagy dologra gondolni, mégis égbekiáltóan nagy a metamorfózis. Miért?
Mert attól, hogy sem a lányom, sem én nem élünk vissza ezzel a dologgal, és nem vágjuk egymás fejéhez, hogy azt csinálok amit akarok, elmúltam már tizennyolc; amíg az én kenyeremet eszed, addig itt az lesz amit én akarok, mégis fordulóponthoz értünk.
Fura érzések vesznek elő, és ebben valószínűleg vastagon benne van a saját korparám, a B-oldal melankólikus számai, a nemsokára nyugdíjas leszek, pedig már nem is lesz addigra nyugdíj, hány hajszálam őszült meg az utóbbi hónapban, és ezer ijesztő gondolat a következő évtizedekről a teljes leépülés ígéretével.
Pedig 41 évesen, jó kondiban, harmincvalahánynak kinézve semmi okom ilyen hülyeségeken pörögni. Egyébként sincs értelme, mert mindenki öregszik, mit lehet tenni (a ráncfelvarráson kívül, ami ugye csak látszatmegoldás, ahogy ez jól látszik Donatella Versace arcán is). Ezt mondja a józan eszem, a szívem meg épp az ellenkezőjét, ziláltan verdes, és minden dobbanással a roppant gyorsan elkövetkező véget vetíti elém.
Olyan furák, esetlegesek a dolgok, érthetetlen módon, amit mondjuk nem is érteni kell, mert az agynak itt vajmi kevés a szerepe. Ehhez az új felálláshoz is hozzá fogok szokni, csak idő kérdése, de piszkosul furcsa és elég nehéz most.
Vegyük például a legfrissebb szitut, a lányom két napig szárnyaszegetten vergődött egy torokgyulladás miatt, én haptákba állva készítettem a mézes-apróbojtorjános-c-vitaminos teát, adtam a gyógyszert, és főztem a pépeset. Mert alig tudott nyelni. Aztán a második nap vége felé, a „gyerek”, mint holtából feltámadt főnixmadár lépett elém hirtelen, hogy holnapra hívták bulizni, már tényleg sokkal jobban van, szóval szeretne elmenni. És ami pár napja még egy határozott NEM lett volna, az a tizennyolcadik szülinap után már csak kívülről hangzott határozott nemnek, belül megcsapott a gondolat, hogy mondhatok-e nemet az én felnőtt lányomnak.
(A kép illusztráció, természetesen eszembe sem jutott volna ilyen torta, azok az idők, ugyebár, elmúltak.)
Szerencsére a szülői szigor, az évek meg a rutin nem illan el olyan hirtelen, mint a tavaszi harmat, ezért (megszokásból) elég gyorsan rávágtam az egyetlen értelmes választ (NEM), és dühödten közöltem vele a véleményemet, amiben vastagon benne volt a neszórakozzmárvelem is, de azért bekerültünk a spirálba, amiben egyre mélyebbre sodródtunk, ugyanis a lányom meg akart győzni ötlete zsenialitásáról. Mindig ezt csinálja, elkezd érvelni, ki tudja, hol tanulta… Süket fülekre talált (legalábbis kívülről biztosan így tűnt, néha azért elég megtévesztően hozom a faarcot), és másnap már be is látta, hogy messzire ment.
Mindig belátja, ezt becsülöm benne. Azért meg áldom a sorsot, hogy elmondja nekem a dolgait, kikéri a véleményemet, és ad a szavamra. Szerencsések vagyunk, mert a rengeteg vita ellenére jó a kapcsolatunk, küzdünk egymással, de mélyen belül tudjuk, hogy összetartozunk, és ez azért elég jó.
De most felnőtt ez a gyerek, legalábbis jogilag, simán börtönbe is lehetne zárni, ha úgy adódna, van büntetőjogi felelőssége, most már a saját kontójára tehetne akármit is, nem engem vesznek majd elő érte. Rémes. Nemrég még pelenkás volt, és nem akart aludni délután. Hogy jutottunk el idáig?!
Gyorsan. Mondhatni szempillantás alatt.
Így hát új egyensúlyt kell találnunk nekünk kettőnknek, amiben saját elhatározásból tiltólistás az aztcsinálokamitakarok, és az ameddigebbenaházbanélsz. Mert tudunk disztingválni, szeretjük egymást, és tiszteljük a másikat. Jó érzés, hogy jóérzésűek vagyunk, és egyikünk sem akar olyat mondani vagy tenni, amit úgyis megbánnánk, egyébként pedig teljesen felesleges lenne kimondani vagy megtenni.
És remélem, hogy ebben a nehéz és új időszakban manifesztálódik majd az a hatalmas meló, amit az elmúlt tizennyolc évben belepakoltam abba, hogy ember legyen ez a gyerek. Ahogy mondani szoktam: a cél, hogy önálló, autoriter személyiség legyél, drágám. Mert ami az egészben a legrémisztőbb, hogy mostanában derül ki, mennyit érek szülőként.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
