Úgy öt éve, egy szép tavaszi délutánon, az alsós udvaron egyik szülőtársam, (egy nagyon lelkes anyuka) megkérdezte tőlem, hogy én mennyit tanulok naponta a gyerekkel. Mint mondta, ő már rettentően fáradt a délutáni leckeírástól, és elég sokat veszekszik is a fiával, de ha ez a jó tanulás feltétele, akkor ő áll elébe. Bután néztem rá, és azt válaszoltam, hogy én semennyit sem tanulok a gyerekkel. Akkor viszont ő nézett rám kikerekedett szemekkel: és nem félsz, hogy lemarad?
Nem, nem féltem tőle, egyik gyerekemnél sem. Bevallom, sem a lányommal, sem a fiammal nem írtunk együtt leckét, nem gyakoroltunk. Ha gondjuk volt (vagy van), megkérdeztek engem is, ilyenkor persze leültünk együtt okosodni. De alapvetően a tanulást rájuk hagytam, mert ez az ő feladatuk. Ahogy az iskolatáskába bepakolást is rájuk bíztam. És minő borzalom, a reggeli felébredés és elkészülés mázsás terheit is ledobtam a vállamról. Nem keltegettem őket, nem rimánkodtam a felöltözésért, nem ellenőriztem, hogy minden náluk van-e. Húzzák fel a vekkert, és kész.
Igyekeztem hozzászoktatni őket ahhoz, hogy ez az egész iskolásdi, annak minden hozadékával az ő felelősségük, az ő feladatuk. Nem az enyém.
Egyébként a fiam egyszer aludt el, akkor lemaradt az első óráról. Azt hiszem, egy életre megjegyezte, hogy ez nem jó móka…
De visszatérve a közös leckeírásra, lám, egy friss tudományos kutatás igazolja, hogy a gyereknek nem tesz jót, ha a szülő együtt tanul vele.
Az Eastern Finland University és a University of Jyväskylä (finnek, szóval némi-nemű közük azért csak van a jó oktatáshoz) kutatói vizsgálták a kérdést, és arra a számomra egyáltalán nem meglepő következtetésre jutottak, hogy
minél több lehetőséget kap egy gyermek az anyjától arra, hogy önállóan végezze a feladatait, annál kitartóbbá válik a feladatmegoldásban.
Ha viszont az anya fáradhatatlanul segít a gyereknek, állandóan ellenőrzi, kikérdezi, akkor a gyerek kevésbé lesz kitartó, ami viszont az anyát még több beavatkozásra ösztönzi. Ördögi kör.
Jaana Viljaranta professzor a jelenséget úgy magyarázza, hogy ha a szülő engedi a gyerekét önállóan érvényesülni, akkor azt az üzenetet adja át neki, hogy megbízik benne, és elhiszi, hogy a gyereke képes teljesíteni a követelményeket.
Íme, egy elég hatékony stresszoldó módszer - KATT!
Ezzel szemben, a közös leckeírás – főleg akkor, ha a gyerek nem is kérte – azt üzeni, hogy a szülő szerint csemetéje nem tudja megugrani az akadályokat.
A kutatók hangsúlyozzák, van olyan eset, amikor – főleg a gyerek kifejezett kérésére -, jó dolog a segítség. De a szülőnek meg kell éreznie és értenie, hogy mikor kell beavatkozni, és mikor nem. Mert a cél, hogy önálló, kitartó gyereket adjunk a világnak.
(Ez a problémakör természetesen nem vonatkozik azokra, akik otthon tanítják gyermekeiket.)
forrás: https://www.sciencedaily.com/releases/2018/05/180508102151.htm
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
