A minap részt vettem egy konferencián, ami a roma lányok integrációjával foglalkozott. A kérdés még az unióban sem kap teret, Magyarország az első, ahol ezzel kapcsolatos pályázatokat írtak ki.

Magyarországon a roma nők között a foglalkoztatottság 20 százalékos, vagyis 80 százalékuk nem dolgozik. Miért probléma ez? A foglalkoztatottság szorosan összefügg a képzettséggel, a képzettség a világhoz való viszonyulással, ez pedig az integrációval.

A roma integráció egyik sarokköve a roma nők helyzetének javítása.

Kezdjük az elején: a tapasztalat szerint a roma integrációhoz nem elég a jó szándék, ismerni kell azt a közeget is, ahonnan ezek az emberek származnak. A roma társadalom heterogenitása például fontos tényező. Másként gondolkodnak a nők helyzetéről, helyükről a világban az oláh cigányok és a beás cigányok is.

Nem lehet változtatni akarni mindenáron! Annak semmi értelme, hogy bekopogunk egy cigány családhoz, hogy márpedig a maga lányának tanulni kell, mert csak akkor viszi valamire! Ez életszerűtlen. Beszélgetni viszont kell... Ebből kiérlelődhet az elképzelés személyre szabottan, mert lehet, hogy Marika a hagyományt szeretné továbbvinni, míg Rózsi mindenáron tovább akar tanulni, viszont a közösség mindkettőnek nagy lakodalmat és jó férjet akarna.

Nagyon fontos ismerni az adott közeget, mert segíteni csak akkor lehet, ha tisztában vagyunk azzal, hogyan élnek, reagálnak, működnek együtt azok az emberek, akiknek segíteni akarunk. Tisztában kell lenni a szokásokkal, a hagyományokkal, az ő „nyelvüket” kell beszélni.

Azok a programok működnek majd, ahol komplexen foglalkoznak az egyénnel és a közösséggel. Mert egyéni lemorzsolódás nincs. Az a gyerek, aki lemorzsolódik, annak van egy családja is.

A megoldás?

Anélkül, hogy feltalálnám a spanyolviaszt, összefoglalom inkább a konferencia egyik szakértőjének előadását, aki szerintem tudja, hogy mit beszél, mivel a végeken dolgozik, Borsodban, Hajdú-Biharban és Szabolcsban. Szakkollégiumot vezet, ahol néhány év alatt számos fiatal roma lányt segítettek óvodapedagógusi végzettségük megszerzéséhez. Ezek a nők azóta óvónőként dolgoznak.

Szerinte a roma fiatalokat a következő dolgok gátolják az énkép és az önismeret kialakításában.

Szegregáció. Rengeteg szegregált település és településrész van Magyarországon, minél inkább kelet felé tartunk, annál inkább nő a számuk, annál embertelenebb körülményekkel.

A szegregált életkörnyezetben - ami nagyon sokszor párosul halmozottan hátrányos helyzettel -, a 3-12 éves kor közötti gyerekek egyszerűen nem kapják meg azokat az élménycsomagokat, személyiségfejlesztő élményelemeket, amelyek később nehezen, vagy egyáltalán nem pótolhatóak.

Egy példát hozott a hajdúböszörményi szőlőskertből, ahol megközelítőleg 1000 ember él, 80 százalékuk cigány. Mint mondta, az életkörülmények egységesen felháborítóak, a nyomor embertelen. Amikor az óvodában megkérdezte szeptemberben az óvónő a gyerekeket, hogy milyen nyári élményeik voltak, a kérdést sem értették. Megkérdezte, voltak-e olyan helyen, ahol máskor nem. Erre néhányan elmesélték, hogy voltak egyszer fagyizni.

Ezeknek a gyerekeknek az egyetlen nyári élményük egy fagyizás.

Mondhatnánk, hogy sokan vannak ezzel így, de azért azt látni kell, hogy egy olyan gyereknek, akinek gyakorlatilag nincs élménye az utcán kívül, ahol felnő, képtelen lesz hat évesen bekapcsolódni az iskolai folyamatokba. Hiszen rendkívül szűk az élethelyzet repertoárja, azaz, nagyon kevés az olyan helyzet, amiben megtanulhatná, hogyan kell helytállni, viselkedni, problémákat kezelni. Ez pedig meghatározza a későbbi életet.

Mindez magával hozza, hogy aki ilyen közegből kerül ki, a társadalmat tekintve is csak ebben a szűk közegben képes mozogni. Amikor a többségi társadalomba kikerülnek, és találkoznak egy problémával, nem tudják, kit kell felhívni telefonon, hogy kell egy postán, önkormányzatnál ügyet intézni. Fogalmuk sincs róla.

Magyar iskolarendszer. Szándékosan mondott iskolarendszert köznevelés helyett. Sok olyan elemet hordoz még a XIX. századból, amelyeket eddig nem tudtunk levetkőzni, és amelyek óriási akadályai annak, hogy ez az iskola rugalmasan legyen képes a különböző atipikus szocializációs helyzetek kezelésére – mutatott rá. Az egész rendszer alapvető átgondolása nélkül teljesen felesleges az integráció, minden csak maszatolás – hangsúlyozta.

Hozzátette, Borsodban, Szabolcsban és Hajdú-Biharban nem látszik az a fajta törekvés, koncepció, ami segítene. Felhívta a figyelmet, hogy ugyan az interneten hozzá lehet férni a modern módszertani tanítási bázishoz, aki akarja, használhatja, a magyar iskolarendszer azonban olyan, mintha ebből semmi nem szivárogna át. Sok helyen ugyanaz a frontális tudásátadás zajlik, amit már a többségi társadalom gyerekei sem tudnak befogadni – jelezte.

Értékválság. Ezzel egyébként mindenki szembesül, de képzeljük csak el, mekkora a szakadék a valóság és az interneten látott világ között egy kis faluban! Ez a feszültség, ami a rögvalóság és az internet világa között húzódik, normál működésben feldolgozhatatlan. Eszképizmust, menekülést hoz magával, a drogokhoz és az alkoholhoz, ami már 12-13 évesen már beépül a mindennapokba.

Perspektívátlanság. Egy szőlőskertben élő csak mikrocélokkal rendelkezik, a mai nap az egyetlen távlat.

A szülői életmodell hiánya. Habár a közmunkaprogram nem tökéletes, de azt lehet látni, hogy némileg megmozgatja a társadalom alsó szegmensét, behozza ugyanis az életükbe az addig nem létező munkába járás modelljét – mondta.

Mindez azt eredményezi, hogy a bekerülő és az iskolai folyamatokon bukdácsoló vagy azt éppen túlélő gyerek számára a reális önismeret nagyon hamar fikcióvá válik, aminek egyik következménye a tartós kudarc.

A hátráltató tényezők között mindenképpen fontos, hogy a roma gyerekek többsége több generációnyi mélyszegénységben nő fel. Móricz Zsigmond is ír már a Péróról 1932-ben (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00534/16638.htm), az állapotok kísértetiesen hasonlóak a 2016-os helyzethez.

A nyomor évszázadokon át termelődik újra. Ebben az állapotban nem hiányszakaszok vannak, itt évszázadok óta mindenki nincstelen.

Mit lehet tenni?

Az egyik lehetőség az intézményesített nevelés csatornája a szakértő szerint, aminek a bölcsődétől a felnőtt lét küszöbéig kéne tartania. Az intézmény igenis képes pozitív tettekre – állítja, példaként hozva fel az óvodát, ahol sokkal kevesebb a probléma. Hangsúlyozta, az óvodai gondolkodás pszichológiája alapból sokkal befogadóbb, toleránsabb és innovatívabb.

A gond első osztályban kezdődik, amikor az óvodában addig biztonságos közegben élő gyerek egy egészen más követelményrendszerben találja magát, más világhoz kell alkalmazkodnia. A szakértő javasolta, a tanítónők menjenek el látogatóba az óvodába azokhoz a gyerekekhez, akik hozzájuk kerülnek majd az első osztályba. Nézzék, ismerjék meg őket, lássák, miben jók, mi érdekli őket. A válasz az volt, nem ez a megoldás, a gyerek menjen el az iskolába, nézze meg, mi a követelmény, mihez kell alkalmazkodni. Persze ez az elem is fontos, de

sokkal fontosabb lenne, hogy aki kapja a gyereket, tisztában legyen azzal, mit kap. Így nem egy egységes szintű, szocializációjú, érzelmi hátterű gyerektömeget lát a tanító, hanem az egyéniségeket, akikhez ő is tud viszonyulni.

A szakértő szerint a megoldásban azt kell figyelni, mely területeket lehet egyszerűen, mindenki számára érthetően kijelölni az önismeret, pozitív énkép kialakításában. Ezeknek a területeknek a fejlesztésére konkrét módszereket dolgoztak, ki gyakorlati útmutatót készítettek.

Mindez persze nem működik, ha a család és a szülő nem motivált abban, hogy gyereke intézményi teljesítménye megfelelő legyen; ha az intézmény nem elég rugalmas abban, hogy az atipikus szocializációs helyzeteket képes legyen kezelni; és végül nem működik a közeg nélkül, ami ezt a folyamatot segíti.

És a végére egy gondolat: ne legyünk korlátoltak! Az integráció létkérdés. Akár színtiszta önzésből is. Ha a többségi társadalom nem oldja meg ezt a problémát, annak kárát látja. Mivel a sikeres gyerekből lesz a sikeres felnőtt, ami pedig az egész társadalom sikere, minél több sikertelen gyereket termel ki egy társadalom, annál sikertelenebb lesz a közösség maga.