A munkaügyi központ légköre nyomasztó. Szörnyű. Olyan, mintha valami gonosz démon elárasztotta volna a helyiséget gomolygó, nyúlós, ragadós feszültséggel, ami rátapad a várakozók hajára, bőrére, ruhájára.
Egy láthatóan züllött, hajléktalan nő üldögél a bejárati ajtó mellett, kutyáját fogja, aki ajtón kívül kapott helyet. Ugyanabba a pózba merevedett, mint bent a gazdája.
A hátsó széksoron üldögélnek a várakozók, a flitteres pólós nő szűk farmerban, feketére húzott szemekkel, a dongalábú nő konttyal a fején, a talpig gyászban őszes nő, és egy fiatal fiú, aki hányavetin szétdobott lábakkal demonstrálja, leszarja, hogy itt van.
Előttük két fiatal lány, harmincon jóval innen, babakocsival. A kicsi a felnőttek között szaladgál, de egyelőre nem mennek utána.
Aztán ott a fal melletti sor, az űrlapot töltögetők, akik hamarosan a rendszer részeivé válnak.
Sorszámot csak az ügyintéző adhat, aki mindenkivel kedves, és drágámnak szólítja a delikvenseket.
A pult mögé épp most lépett be egy másik alkalmazott, a soron következőnek adja vissza a papírját. Nem jó ez így, ez nem meghatalmazás, nincsenek tanuk sem, maga így nem járhat el. Magyarázza a fiatal lánynak, aki kerek szemekkel, értetlenül veszi vissza a lapot. Hát akkor Karcsinak magának kell jönnie? Kérdezi, és a pult másik oldalán bólintanak. Igen, neki magának.
Az ajtón pont ekkor lép be egy duci, alacsony, szemüveges nő, nyúlszáját még gyerekkorában műthették meg. Kancsal szemekkel pislog a sorszámosztó gépezetre, épp nyomná a gombot, de azt nem szabad. Az ügyintéző készségesen kérdezi, mit szeretne drágám? A duci szemüveges pedig vígjátékokba illő groteszkül magas hangon sipítja, hogy segély kéne. Hangja olyan, mint a kréta a táblán, ha csikorog, betölti a helyiséget, és az összes tekintetet magára vonja. Elrontottam a múltkor a lapot, mert azt hittem, hogy nappali egyetemre megyek, de kiderült, hogy esti tagozat. Taglalta folyékonyan, mintha könyvből olvasná. Hát akkor még egyszer regisztrálni szeretne, kedves? Kérdi az ügyintéző, és nyomja a sorszámgombot. Doktori képzésen veszek részt, folytatja a nyilvánvalóan értelmi fogyatékos nő, az ügyintéző meg csak nézi, arcán kedves mosollyal. Hát ha doktori képzésen vesz részt, minek magának itt lenni? Teszi fel a nyilvánvalót, cinkos mosollyal nézve a közönséget, a körben várakozókat, akik megkönnyebbülten visszacinkoskodnak. Legalább hülye nem vagyok, ez van az arcukra írva. Akkor üljön le, drága, adok egy tollat, töltse ki megint a papírt, mondja az ügyintéző kedvesen a sipító hangúnak, és átkíséri az asztalokhoz.
A munkanélküliek pedig folytatják a csendben várakozást, a kis intermezzo érdekessége pár pillanattal később eltűnik a nyúlós reménytelenségben. A levegőre továbbra is rátelepszenek a nehéz gondolatok, a mit érek én, és a hogy lesz tovább.
A nyúlszájú nő ezzel szemben bizarr boldogságot hozhatott a terembe, mindent összevetve őrangyal volt ő, nem is kérdés. Mert hülye azért nem vagyok! Igazi vigasz, egy mondhatni nyomorúságos helyzetben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
