Focus On

Valódi egészségnevelés. Mert próbálkozások, előadások vannak, hathatós támogatás azonban nincs az iskolákban. És ez probléma. A 17 éves lányom egyenesen úgy fogalmazott, hogy ezek az alkalmak csak arra jók, hogy a törődés látszatát fenntartsák az illetékesek.

Ha az egészséges életmódról beszélünk, nem a mentálhigiéné az első, ami eszünkbe jut. Pedig jó lenne, mivel „az egészség több tényező bonyolult kölcsönhatásából eredő egyensúlyi állapot, olyan testi-lelki-szociális jólét, amelyet egyaránt meghatároznak az ember pszichoszomatikus és pszichoszociális feltételei” (Albert-Lőrincz 2009.). Ez pedig nagyon sok gyereknek és tinédzsernek nem adatik meg, mégsem kapnak megfelelő támogatást. Sőt, több esetben sem ők, sem a környezetük nem tudja, hogy az állapot, amiben vannak, már bajnak nevezhető.

A valódi mentálhigiénés oktatást őszinte, interaktív alapokra helyezve, olyan szakemberek közreműködésével kell bevezetni, akikre jellemző – ahogy C. Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik alapítója megfogalmazta -, hogy a szavaik és magatartásuk között összhang van, hitelesek és empatikusak, a klienseket feltétel nélkül elfogadják.

Már megint ez a depresszió

A 17 éves lányom jó hírű gimnáziumba jár. Részt vett már néhány életvezetési előadáson, a feldolgozandó témák közül azonban a depresszió teljesen kimaradt. De akkor mégis, miről volt szó?

„Az első évben az osztályfőnökünk egyik magyar óra helyett beterelte az egész osztályt egy terembe, majd felkonferálta a "fiatalokat", akik a dohányzásról fognak nekünk beszélni. Kisvártatva belépett három "fiatal", akik szabályosan megijedtek a teremben csendesen várakozó diákoktól. Nem szeretnék senkit megsérteni, de azok az egyetemisták a szerencsétlenség mintaképei voltak, akik életükben nem fogtak még a kezükben cigarettát. Ettől függetlenül nagyon szívesen elmondták a bemagolt szöveget a dohányzás veszélyeiről, amire természetesen senki nem figyelt, hisz még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett őket meggyőzőnek nevezni. Annyira volt jó az előadásuk, hogy azóta a "kategorikusan el kell utasítani" mondat szállóigévé vált a köreinkben.

Ezután a második évünkben következett az egyetlen hasznos beszélgetés, egy felvilágosító óra. Aki bejött, beszélt velünk a mi szemszögünkről is, és nem utasított el kategorikusan mindent, ami nincs benne a Bibliában. Az a beszélgetés nem úgy épült fel, hogy én vagyok a felsőbbrendű, és most jól megmondom, hogy nektek, kölyköknek hogyan kéne viselkednetek. Teljesen reálisan, a mai világban érvényben lévő körülményekkel vettük át a dolgokat.

Végül pedig a második tanév végén volt szerencsénk egy drog prevenciós előadáshoz, amin a vezető olyan stílusban beszélt, mintha súlyos függőségben szenvednénk. Ingerülten és hűvösen közölte a statisztikákat a magyar droghelyzetről, majd a végén megkérdezte mivel lehetne jobbá tenni az egyébként érdekes és jól megcsinált kiállítást” – sorolta a lányom.

Ennyi. Dohányzás, felvilágosítás, drog prevenció. Végül is lehetne annak örülni, hogy legalább ennyi van. Kicsit örülnék is, ha ez a kevéske hatékony lenne. De nem az…

A depresszióról és más mentális nehézségekről pedig egyetlen árva szót sem ejtenek. Miért? Mert nem az iskola feladata? Kérdezem, ki segít akkor a tanulónak, hogy felismerje a problémáit, és segítséget kérjen a megoldáshoz?

„A bemagolt - nem attól leszel menő, hogy dohányzol - előadás és a rideg drog prevenciós tárlatvezetés szükséges, de a sokakat öngyilkosságba hajszoló pszichés megbetegedésről akár csak szót ejteni már nem is fontos dolog?" – kérdezte a lányom, és igazat adtam neki.

Az iskolai egészségnevelés megtérülő befektetés

A lányom szerint sok ismerősének tenne jót, ha lenne egészségvédelem az iskolában. Nagy szükség lenne rá. „Addig, ameddig nem történik valami szörnyűség, inkább nem beszélünk a dologról, hisz elég egy idős, kissé őrült pszichológust beküldeni a gyerekek közé kétévente egyszer, hogy csináljon velünk egy kísérletet, majd egyenként megállapítsa mindenkiről, hogy drogos, vagy sötét belülről. Nem viccelek, ez konkrétan megtörtént” – mesélte.

Magyarországon nagyon kevés a statisztikai adat a gyermekkori depresszióról. Dr. Baji Ildikó 2011-es Ph. D. értekezésében azt írja, hogy „a súlyos depresszió előfordulási gyakorisága 1-2 százalék gyermekkorban, és 3-8 százalék serdülőkorban. Hazai és nemzetközi tanulmányok eredményei igazolják, hogy a depresszió élettartam előfordulási gyakorisága gyermekek esetében 4-5 százalék, serdülők körében 13-20 százalék, ami csaknem megegyezik a felnőttkori értékekkel, és azt jelenti, hogy

a felnőttkori depresszió az esetek jelentős részében serdülőkorban kezdődik.”

Az Európai Unió felnőtt lakosságának 6,5 százaléka vallja magát depressziósnak, Magyarországon ez a szám 10,5 százalék. Ők felnőttek. Tehát a mentálhigiénés nevelésre elengedhetetlenül szükség lenne egy egészségesebb társadalomhoz.

Ha csak a számokat nézzük, nem az lenne a logikus, hogy már az iskolákban beszélnek erről? Hogy szakembereket küldenek oktatni a témáról, hogy mindenki felkészült legyen, illetve fel tudja ismerni ha valaki ilyen problémával küzd, és meg tudja találni a személyre szabott segítséget?

Hiszen egy fiatalnak annyi mindennel kell megbirkóznia! Sokan érzik, hogy egyik területen sem tudnak kiemelkedőt alkotni, a barátságai felszínesek, nem érez motivációt, hogy leüljön tanulni, viszonzatlan szerelmet él meg, nem alszik napok óta rendesen a szerencsétlenül felhalmozódott dolgozatok miatt.

Mire hívja fel a figyelmet egy 17 éves? „Annyi minden van, amiről beszélne az ember, ha hagynák neki. Ha valaki figyelne rá annyira, hogy rákérdezzen a problémájára. Főleg akkor, ha tudja, hogy van, mert nem, akármennyire adná magát, nem elég, ha csak annyit mond, nyugodtan szólj, ha akarsz beszélni. És a barátok, ha tudnak is segíteni, az sokszor nem elég.

Megjegyzés: köszönet azoknak a pedagógusoknak, akik kötelező feladataikon felül próbálnak segíteni.

Segítség: ITT, ITT, és akár ITT is.