Focus On

Ideje arra koncentrálni, ami igazán számít.

Gyereknevelés őrület nélkül

„Én azt látom például, mint pszichológus, hogy rengeteg gyereknek nincs semmi más baja, mint hogy nincs olyan erő az életében, aki azt mondaná, hogy NEM. Eddig, öregem. Nincs tovább! Miért? Mert én így akarom.”

baby.jpg

Ezt állítólag Popper Péter mondta, de a neten nem találtam erre vonatkozó megerősítést. Mindegy, nem hülyeség a fenti gondolat, sőt, szerintem egyenesen életmentő. Mert nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a diktátorság és a fullliberálismindentmegengedés között, de azért lehetséges.

A múltkor újra elolvastam Janikovszky Éva: Jó nekem! című könyvét, és újra rácsodálkoztam, ennél kedvesebben nem is lehet elmondani, milyen a jó család, és milyen az, amikor egy jó családban mindenkinek jó. Nem könnyű kivitelezni, de azért lehetséges. Erről szól a könyv.

Aztán eltöprengtem a gyerekeimen, akik anno (egy éve még biztosan) minden áldott alkalommal kipróbálták, hol a határ, néha kedvesen, néha idegesítően, néha kibírhatatlanul. A fokozatok megélése és átélése csak attól függött, hogy ÉN éppen milyen kedvemben és tolerancia-szinten álltam. Amikor sík ideg voltam, akkor próbálkozásaikat a kibírhatatlan kategóriába soroltam, őrjöngő vadállattá változva, és nem volt irgalom (a szavak természetesen az irodalmi túlzást szolgálják, mielőtt bárki a gyerekvédelemnél kopogtatna). Ha éppen Buddhát lehetett rólam megmintázni, akkor angyali édességű mosoly árasztotta el arcom - miközben átéltem az anarchia pillanatait -, kedvesen megsimogattam a buksijukat, és ezredszer is kiadtam az ukázt.

Na most, ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egész helyzet rajtam állt. Tehát én vagyok a főnök, és én döntöm el, hogy mi lesz. Mert a végén mindig az lesz, aminek lennie kell, a kérdés az időfaktor. A mikor. És ugye ez a nem mindegy.

Gondolatmenetemet tovább pörgetve arra is rájöttem, hogy meg kell találni azt az ideális időkeretet, amiben minden alkalommal jó megtenni, amit meg kell tenni. Például a reggeli készülődés ideális időkerete szerintem fél óra, és ez bőven jó akkor is, ha idegbeteg vagyok, vagy épp angyali türelmű. Kibírható. Ennél kevesebb idő szerintem egyértelműen stresszfaktor, ennél több meg pláne.

És mivel az életnek mennie kell, fontos, hogy kialakuljon egy önműködő mechanizmus, amiben a gyerekeim tudják, hogy bizony ezt meg azt meg kell csinálni. Mert ha minden vitaalap, és minden licit kérdése, akkor szétesés van, ami senkinek sem jó. Nem lehet állandóan alkudozni alapvető dolgokról, ezért van a szabályrendszer, ami az együttélés alapja. A szabályrendszer kialakítása a család feladata, azt kell tükröznie, ami a családban élők igénye. De valamit ki kell alakítani, és valamit tükröznie kell, mert nem lehet minden reggel könyörögni az öltözésért, és minden este könyörögni a fogmosásért, és minden délután a tanulásért. Ez senkinek sem jó.

Na most voltak olyan időszakok az életemben, amikor nonstop lelkiismeret furdalást éreztem azért, mert fegyelmezek. Anyámtól nem tanultam meg, apámtól sem, úgyhogy fogalmam sem volt arról, hol vannak a határok. És mivel nem tudtam, hát ott voltak a gyerekeim, akik segítettek, nagyon készségesen, és minden áldott alkalommal megmutatták nekem hol vannak az ő határaik. Hát biztos nem ott voltak, ahol az én tűrőképességem eleje, amiből oltári jelenetek kerekedtek, valamint újabb lelkiismeret furdalási rohamok bennem. Vészesen kezdtem amortizálódni, és rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább.

Akkor tényleg bevezettem alapvető dolgokat, és bizony nem léptünk A-ról B-re, amíg A nem lett befejezve. Az elején majdnem megpusztultam, de aztán csodák csodájára kiegyensúlyozottabb lett az életünk, és sokkal jobb a viszonyunk. A kölkök kezdték érezni, hogy ez mindenkinek jó, ami nem utolsó. Mert ha én kisimult és türelmes vagyok, plusz jókedvű, az nekik előnyös.

Az is fontos, hogy a gyerekeim rájöjjenek, a tetteiknek következményei(!) vannak, és hogy bizonyos dolgokért felelősséggel tartoznak. Tényleg az a célom, hogy olyan felnőttekké váljanak, akikkel szívesen vannak együtt mások, kiegyensúlyozott életet élnek, akiket szívesen alkalmaznak egy munkahelyen, ne adj' Isten képességeik alapján ők lesznek vezetők. De ehhez nekem kell megtanítanom őket az együttélés alapvető szabályaira, mert ha én nem, akkor szívás lesz az életük. Autodidakta módon persze még sikerülhet nekik, de annak kisebb a hatékonysága, és tovább is tarthat. Szóval önző, egoista kis fúria és anyupicifia helyett tényleg belevaló embereket szeretnék nevelni.

Tehát most már minden idilli, megyünk is a nirvana felé, itt a Földön valósítjuk meg épp, és ennél rózsaszínebb bodrosabb felhőben már nem is nagyon élhetnénk.

Csak néha akadok ki, mert ilyen típus vagyok (ők meg persze újabb dolgokkal próbálkoznak, ami rendben van, hiszen a rendszerünk folyamatosan bővül), de a gyerekeim olyankor csak legyintenek egyet, és tudomásul veszik a dolgot.

És még valami: azért van egy olyan nézésem, amiből azonnal leveszik, hogy most minden pillanatnyi késlekedés a vég felé sodorhat, ezért ilyenkor vigyázzba vágják magukat, előkapják a csendes kisangyal üzemmódot, és rögvest teszik, amit a haza megkövetel.

A bejegyzés trackback címe:

https://focusonblog.blog.hu/api/trackback/id/tr5813897908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Focus On

A FocusOn blog a testi, lelki, szellemi egészség témáira koncentrál.

Friss topikok